A felkelő nap országa

Ez európaiak számára Japán mindig is Ázsia varázslatos ékszerdobozkája lesz, ahol az ősi tradíció szelleme és a modern csúcstechnológia vibrálása találkozik.

A legendák szerint az országot Amateraszu napistennő leszármazottja; Dzsinmu, az első császár alapította i. e. 660-ban. Aztán hosszas belviszályok dúlták az ősi Nippon földjét, majd a középkorban a mítoszokból átlép a valóságba is a császárság intézménye, s ekkor jelennek meg a mára olyan híressé vált társadalmi pozíciók, mint a gésa, vagy a szamuráj. Az portugálok voltak az első európaiak, akik megvetették a lábukat Japánban, s megindult a kereskedelem. A helyiek barátságosan nanbanoknak („déli barbár”) nevezték el őket. 1639-ben fordult egyet a történelem kereke, ugyanis a „Japán Brexit” keretében kivégezték a misszionáriusokat és lezárták a határaikat. A kapuk újbóli megnyitására egészen 1854-ig kellett várni, míg az Amerikai Egyesült Államok „diplomatája”, Matthew C. Perry sorhajókapitány rábírta őket a glasznoszty-ra. A tárgyalásokat megolajozta az a fenyegető hadihajó flotta, amivel az országba érkezett.  

Az 1854-es kanagavai egyezményben beszabályozták, hogy például az amerikaiak saját bíróságokat állíthatnak, illetve eltörölték azt a korábbi törvényt, miszerint a Japán partjaira sodródott külföldi hajótörötteket automatikusan ki kell végezni.

A világháborúk során a szigetország területe hol gyarapodott, hol apadt, jelenleg nagyjából 4 magyarországnyi területen 130 millió ember él. A japán szigetvilág 6852 szigetet számlál, ebből méreténél fogva emelkedik ki a négy legnagyobb: Hokkaidó, Honsú (a fő sziget), Sikoku és Kjúsú.

A Nippon kultúrájának kifejlődése során több külső tényező is közrejátszott. Nagy hatással volt rá a szomszédos Kína szellemisége, akivel élénk kereskedelmi kapcsolatokat ápolt, s ez az élet számos területén motiválóan hatott a szigetországra. A sok átvett elemet fedezhetünk fel a művészetektől kezdve egészen az írásjelekig azonban idővel ezeket a saját képükre formálták.  
A másik fontos behatás a buddhizmus volt, amit a 6-7. század körül szintén a tengerentúli szomszédtól érkezett. A japán vezetők eleinte hezitáltak, hogy teret engedjenek-e az új hitnek, mikor már ott volt nekik a shinto vallás. A legenda szerint a kínai hittérítők szent tekercseket hoztak ajándékba, amit a helyiek a tengerbe dobattak, azonban az kivetette magából, s az istenek viharokkal és földrengésekkel sújtották a szentségtörőket. Ezek után a CEO úgy döntött, hogy nem zárkózik el az új vallástól, ami aztán hamarosan el is terjedt az országban.      

A buddhizmus hatása a mai napig teljesen átszövi a kultúrát, a művészeten túl még sokszor az ország vezetőinek döntéseiben is szerepet játszott hitbéli meggyőződésük. A japánok nagyrésze egyszerre gyakorolja a shintót és a buddhizmust, mert azok nem követelnek kizárólagosságot. Egy mondás szerint a shinto az élet vallása, mert míg ehhez kapcsolódnak például az esküvőkkel kapcsolatos szertartások, addig a buddhizmus a halálé, ugyanis ehhez pedig a temetkezéssel, túlvilággal kapcsolatos ceremóniák kötődnek.

Eredetileg a mindenhol, például a hegyekben, tavakban és erdőkben jelenlevő kamiknak a tiszteletére építettek a díszkerteket, amolyan open stage szentélyként. Mostanra azonban a kertművészet külön műfajjá vált, napjainkra célja sokszor a szem gyönyörködtetése és az elgondolkodtatás lett.

A kamik a túlvilág lényei, akik szellemek, istenek, vagy valamelyik természeti erő avatárjai. Sokszínűségük bámulatos, lehetnek az ősök, vagy császárok hazajáró lelkei is, de még a tárgyaknak is lehet szelleme. Nem véletlen nevezik Japánt a „nyolcmillió kami országának”.

Itt is megjelenik a kínai hatás, amely befolyásolta a kertépítés művészetét, de aztán a japánok a saját képükre formálták. A tökéletességre és a harmóniára törekedve általában egy eszményi kompozíciót alkotnak, amelyet több szögből/napszakban/évszakban nézve más és mást „üzen”. Szintén az itteni mesterek kezéből indultak el világhódító útjára a bonsai fák is.
A Fővárosi Állat- és Növénykertbe, vagy a nyíregyházi Tuzson János Botanikuskertjébe kilátogatva mi is megcsodálhatjuk a varázsukat.

A japán művészetek minden ágára jellemző az aprólékos, finom munka, a szépség és a harmóniára való törekvés, de talán legszembetűnőbben a festészetnél találkozhatunk vele. Sokszor a túlzottan részletes kidolgozottság zsúfolttá tehetné a képet, de mesterien ellensúlyozzák az üres felületekkel. Itt is megjelennek a kínai motívumok, s ennek a hatására terjednek el a tussal húzott tájképek, az állatokat és növényeket ábrázoló festmények. Remek példa a fentiekre az egyik leghíresebb és legtöbb reprodukcióval rendelkező alkotás, A Kanagavai Nagy Hullám.

A szigetország népzenéjét, a minjót 4 fő csoportra lehet bontani: munkadalok, vallásos dalok, alkalmi dalok (pl. esküvői, temetési), és gyerekdalok. Ezeket zenei kísérettel adták elő, amelyben meglepően változatos hangszereket vonultattak fel. Eszköztárukban ott volt a „japán bendzsó”, dob, furulya, kis harangok, citera és lant. Az ezekből előcsalt dallamok csendültek fel a világot jelentő deszkákon is aláfestésként.         

A japán tradicionális színház fajtáit alapvetően négy csoportra oszthatjuk föl:

Nó és kjógen    
Talán ez a két formája áll a legközelebb ahhoz a színházfogalomhoz, amit mi is ismerünk. Gyakran összefonódnak, ugyanis a nó egy komolyabb témát földolgozó, hosszabb darab, s a közte tartott szünetekben kapott helyet a kjógen, egy nagyjából 10 perces komédia.              
Bunraku
16 században fejlődött ki a bábszínház. Az itteni Sesame Street figurái egy-másfél méteresek voltak, s színes ruhákba bújtak, míg mozgatóik feketébe öltöztek. A darabok zenei aláfestést is kaptak az érzelmek erőteljesebb érzékeltetésére.       
Kabuki
A neve annyit tesz, mint az „ének és tánc művészete”. A fennkölt nevével ellentétben ez eredetileg prostituáltak által működtetett színház volt, obszcén témákkal, amit később a vezetés betiltott. Jellemző volt rá, hogy a közönség sorai közé is benyúlt a játékszín, s itt használtak (talán) először a történelemben forgószínpadot.

A tradicionális japán építészet alkalmazkodott a területet sújtó gyakori természeti katasztrófákhoz (földrengés, cunami), s ezért a nyugatitól eltérő stílusban húzták fel házaikat. Kerülték a nehéz és statikus követ, mert ez nemcsak rosszabbul viselte a föld mozgását, de rosszabb is volt alászorulni, ezért alapvetően fát, szalmát és papírt használtak építőanyagul. A tetőt habarccsal megkent cserépből rakták, mely jobban ellenállt a viharoknak. Jellemzően impozáns, nagy tetőszerkezetek uralják a házakat, amelyek túlnyúlnak a falakon, ezáltal örökös félhomályba burkolva az enteriőrt.
A fából és papírból készült falak panelekre bomlanak, amelyeket szabadon lehet mozgatni, ezáltal megteremtve egy dinamikus belső teret, amelyet tetszőlegesen formálható a fölmerülő igényeknek megfelelően. Mivel itt nem a falak tartják a tetőszerkezetet, így sokszor még az oldalfalak is eltolhatók, ezáltal a szobák „nyithatók” akár a kertre is. A döngölt padlót szalmából és sásból készült tatami szőnyeg borítja és ezen, esetleg párnákon elhelyezkedve ülték körül az alacsony asztalt a lakók.
Ha szeretnéd te is átélni a tradicionális japán atmoszférát, akkor látogass el a budapesti Fuji étterembe, foglalj asztalt a tatami szobájukba és kóstold meg a jellegzetes ízvilágú ételeiket!

A Japánban már megszokott aprólékosság és esztétika uralkodik a gasztronómiában is, konyhájuk igazi művészet. Az egészséges étkezést övezik a színek és formák harmóniájával. Legfőbb alapanyagok a tenger gyümölcsei, halak, zöldségek és a rizs. Utóbbi a japán nyelvben annyira összeforrt a táplálkozással, hogy egyszerre jelenti a főtt rizst és az étkezést is, s szinte minden fogásban megjelenik. Feltűnhetett, hogy a húsok lemaradtak az étlapról. Ennek oka, hogy a 6-7 században államvallássá emelték a buddhizmusnak az egyik vegetáriánus ágát, majd konkrétan be is tiltották az általuk étkezésre alkalmasnak tartott állatok fogyasztását, s csak a 19. században oldották föl a tilalmat.

Temmu császár volt az, aki vallási okokból megvétózta a szarvasmarha, ló, kutya, majom és baromfi fogyasztását az év nagyrészében.

A szigetország táplálásának másik kulináris oszlopaként az tenger élővilága szolgált. Előszeretettel fogyasztották a halak, algák, kagylók és garnélák különböző fajtáit, sok esetben nyersen, mert hitük szerint, ha az istenek azt akarták volna, hogy sütve/főzve fogyasszunk valamit, akkor úgy is teremtették volna. Tökéletes példa erre a közismert sushi, a főtt vagy párolt ecetes rizs, amit nyers hallal vagy más tengeri herkentyűvel tálalnak. Több elkészítési módja van, a legismertebb, mikor préselt algalapokba tekerik, de kis sült tofubatyuba is szervírozhatják. Jellegzetes japán étel a sashimi, aminek készítése során mindig a legfrissebb halakat válogatják hozzá, majd vékony szeletekre vágják őket, s művészi kompozícióban elrendezve érkezik a vendég asztalára. Szójaszósszal és zöldség körettel kínálják. Másik hasonlóan körített ínyencség; a buta kimchi, ami sült sertéshús csípős-savanyú káposztával. Az egyik személyes kedvencem a sukiyaki, egy leveses pörkölt jellegű japán étel, ami vékonyra vágott marhahúsból és zöldségekből áll, melyeket szójaszószban párolnak, s alacsony falú serpenyőben sütnek meg. A legenda szerint elkészítése onnan ered, hogy egyszer egy japán nemes vadászat során megvendégeltette magát egy szegény parasztnál, aki úgy gondolta, hogy az agyagedényei nem méltóak egy ilyen uraság számára, ezért megtisztította az ásóját és azon sütötte meg a húst.            

Evőpálcika etikett  

 Az étkezéshez használt botocskák forgatásának külön illemtana van. Ha szeretnénk elkerülni, hogy minket is „déli barbárnak” bélyegezzenek, ügyeljünk az alábbiakra:

• Tilos a levegőben mozgatni, mutogatni, vagy játszani vele.
• Nem szabad vele a tányérokat tologatni.
• Ne rágd!
• Illetlenség pálcikával ételt átadni más pálcikájára, vagy fölnyársalni vele az ételt.
• Amellett, hogy higiéniai kérdéseket vet föl, modortalan dolog velük a közös tálba nyúlni.
• A pálcikát mikor megpihentetjük, még véletlenül se szúrjuk függőlegesen az ételbe, mert ez temetéskor használt füstölőkre emlékeztet.
• Az evés befejeztével egymással párhuzamosan illik letenni őket a tányérra, vagy a pálcikatartóra.